>>E-könyvben megvásárolható itt!<<

Egy birodalomban, ahol a föld oda köti az embert, ahová megszületett, csak azoknak van reménye a vándorlásra, a kereskedelemre és a hatalomra, akik várandósak. Ebben a nők uralta, különös mágiával átitatott világrendben három rendkívüli személy keresi a kitörés lehetőségét.

A könyvtárhajójához kötött Vazil titokban az egyenjogúság eszméjét hirdeti és a nők vándorlásának okait kutatja, hogy egy napon mindenki szabad lehessen. Lánya, Helga azonban szabadulna a hajótól, ahová születése óta kötődik, ezt pedig csak egyféleképpen teheti meg: ha teherbe esik, minél előbb. Lars a föld férfiak számára tiltott mágiáját űzi, ami által különleges hatalomra tesz szert – ez pedig az egész világukat felforgathatja.

Moskát Anita merész témát feszegető, lenyűgöző regénye felülbírálja az előítéleteket, és egy sötét és kíméletlen történeten belül keresi a választ a kérdésre, hogy mi a szabadság és a mások feletti uralom ára.

Életrajz: Moskát Anita 1989-ben született. Biológusként végzett, jelenleg szerkesztőként dolgozik Budapesten, az SFmag.hu cikkírója és egyik szerkesztője, 2007 óta a Delta Műhely (későbbi Írókör) tagja. Novellái magazinokban, többek közt a Galaktikában jelentek meg, 2009-ben elnyerte a Preyer Hugó-díjat. Első regénye, a Bábel fiai 2014-ben jelent meg.

Részlet:

„Az erdő elnyelte őket, a két terhes nő utat tört a páfrányok között. Keményen vonszolták Johannát, aki sikoltott, kérlelte őket, hogy álljanak meg, miközben lábával sávokat szántott a tűlevélbe. Már nem látszottak a falu fényei, amikor véreset hányt a bozótosba, ám a nők megragadták, és tovább rángatták.

Lars is érezte. Horgonyhelye hátrahúzta, akár egy bokáján feszülő kötél, de még nem távolodott túl messzire tőle, még csak sürgette, hogy forduljon vissza. Szája kiszáradt, ajka ínyéhez ragadt. A levegő egyre töményebbé vált, mintha ingoványban járna.

Johanna újra elhasalt. Átkarolta a térdét, fuldokolva zokogott.

– Ereszd el! – kérte Lars. Látta Selmán is, hogy szédeleg, pislogott, mintha vibrálna előtte a világ. A két terhes őrlány nem érzett fájdalmat, akárhol is hagyták a szülőhelyüket.

– Tovább! Csak magadnak köszönd!

Johanna üvöltött, kígyóként csavarodott meg az avarban.

– Nem volt elég? – Lars megmarkolta Selma karját. – Megölöd!

Selma eltátotta a száját, elöljárói nyakláncához kapott. Lars arra számított, pofon üti – megtette már többször, ha tiszteletlenül beszélt vele, gyűrűje nyoma néha napokig kéklett az arcán –, de akkor Johanna a földön kuporogva felsikoltott, a hasához kapott, és mindannyian látták, hogy valami sötét és csillanó folyik végig lábszára mentén. Harisnyája felszívta a vért.

– Tessék – mondta Selma –, most már visszavihetitek.”